Ottónak
Lejjebb ment pár lépcsőfokot, becsukta a borospince csapóajtaját, és alulról lezárta. A rozsdás lakat sikoltott, ahogy összenyomta. A herceg is felsikoltott. Női sikolyt vélt hallani a fém csikorgásában.
Lebukdácsolt a lépcsőn, az egyik hordóból teletöltötte a kupáját, és egy húzásra ki is itta. A durva kőpadlóra rogyott.
Újra töltött, és figyelte, ahogy a gyertyája fénye megtörik a borban. Egy pillanat múlva üvöltve elhajította a kupát, mert egy barna szempár nézett vissza rá.
A bor szétfolyt a földön, de ez sem segített. A szempár a tócsában is ott volt, riadt tekintettel leste a herceg minden mozdulatát.
A herceg olyan hevesen lökte magát hátrébb, hogy a mögötte lévő falba verte a fejét, aztán fekvő helyzetbe csúszott, mint egy eldobott rongybaba. Nemsokára mellette is gyűlni kezdett egy vörös pocsolya.
***
A lány kapkodva szedte a levegőt, amikor betántorgott a konyhába. A szakácsnő felnézett a dagasztóteknőből.
- Csak nem sírsz, kicsikém?
A lány megfordult, és mintha tényleg könnyek patakzottak volna az arcán. Csakhogy ezek a cseppek vörösek voltak.
***
A herceg elküldte egy kancsó borért, pedig valójában nem arra szomjazott. Utána lopózott, végig a folyosón, át az üres konyhán, át a kamrán, egészen a pincelejáratig. Megvárta, hogy kinyissa a csapóajtót, aztán meglökte a gyanútlan szolgáló vállát.
A lány leesett a lépcsőn, a herceg utána rohant, és becsapta maga mögött az ajtót. A padlón reszkető lány mellé térdelt, és halvány, remegő ajkaira tapasztotta a száját, míg kibontotta az egyszerű cselédruha megkötőit. Végre megkaphatta, amire olyan régen vágyott.
De miközben nézte, ahogy a lány öltözködik, rádöbbent, hogy ettől sem lett jobb. Soha többé nem tudja majd elviselni azoknak a barna szemeknek a látványát. Nem akarta, hogy egy életen át tükrözzék a bűnét, nem akart nap mint nao szembesülni azzal, amit az imént tett.
A falhoz szorította a lányt, nem törődve a sikolyával. Úgysem hallhatta senki, épp ezért választotta a pincét.
Tőrt rántott, és egyetlen gyors mozdulattal megvakította. Az egykor bűvös barna szemekből két vörös csepp szaladt le a rémülettől sápadt arcon.
***
Amikor a herceg először felfigyelt rá, a lány valószínűleg a könnyeivel küzdött. A ruhája foltos, a haja csapzott volt a konyhai munkától, mégis csodásabb volt a legszebb udvarhölgynél is.
Nagy, barna szemei lassan a herceg rögeszméjévé váltak. Látta őket álmában, ábrándozott róluk magányos perceiben. Azt észre sem vette, hogy a lány alakja közel sem tökéletes: a mellei kicsik, a csípője meg túl széles. Ezek mind nem számítottak amiatti kétségbeesésében, hogy hiába ő az ország legnagyobb földesura, hiába ugrik mindenki a szavára, az egyetlen dolgot, amire igazán vágyik, sohasem kaphatja meg.
Akkor is azokat a szemeket látta, amikor a vörösborába bámulva eldöntötte, hogy mégis megszerzi, bármibe kerüljön.
2010. november 11., Szolnok
