2011. szeptember 25., vasárnap
Sze(rel)mes vers
olyan ember vagy
akire ábrándosan
néz(ek) minden
pillemód tovarebbenő
pilla(natban)
Orosháza, 2011. szeptember 25.
2011. április 24., vasárnap
Kyrie Eleison
Senki sem látta, pedig ott volt. Ott ült a karzaton, egészen pontosan a korláton, fehér leplei tökéletes redőkben hullottak le a domborművekkel díszített fal mentén. Összecsukott szárnyain selymesen fénylettek a tollak a tompa villanyfényben.
Ott ült kora délután óta, várt és imádkozott, mindvégig abban reménykedve, hogy visszavonják a parancsot, ami ideküldte. Nem kapott újabb utasítást, hát várakozott tovább, továbbra is imákat motyogva az üres templomban.
Éppen alkonyodott, amikor megérkeztek a zenészek, és berendezték az oltár előtti teret. Vidám, izgatott hangok töltötték be a templomot, csak a hangsúlyban bujkált a félelem.
Az angyal sóhajtott, az oltáron megrebbentek a mécsesek lángjai. Csak attól félnek, hogy szétesik a zenekar, nem attól, hogy széthullik a világ.
Uram, kíméld meg az ártatlanokat. Mutass irgalmat. Megkímélted Lótot, kíméld meg itt is azokat, akik nem vétkesek. Irgalmazz, Uram…
Sebesen peregtek a szavak az angyal nyelvén, de feleletet nem kapott. Egészen embernek érezte magát ebben a választalan némaságban. Kristálytiszta szíve egyre nehezebb lett a kétségtől.
Uram, irgalmazz, suttogta még egyszer, a Himnusz első hangjaira, aztán elhallgatott. A zene kifejezőbben könyörgött, mint a legékesszólóbb mondatok.
Volt valami szívfacsaró abban, ahogy ott ültek majd’ húszéves, fakult gallérú szmokingjaikban, szemben a drágán öltözött városi tisztviselőkkel. Az angyalt egy régi zenedobozra emlékeztették, olyanra, amit a régiségboltból egy gazdag gyerek szobájába vittek. Érezte, hogy ők is tudják: már csupán kopott bábuk, az idejük lassan lejár. De nem értették, miért, és nem is sejthették, hogyan.
Az angyal hallgatta a zenét, és kristályszíve vérzett azokért, akik ilyen tiszta módon áldoznak az Úrnak. A kristály szinte rubinná vörösödött benne a bánattól. Ült, és várt tovább, hátha mégsem kell megtennie.
Hiába várt. Az oltár mécsesei egy pillanatra kialudtak, majd újra meggyulladtak. Ebből tudta, hogy nincs visszaút. Ráfújt az oltárt borító terítőre, ettől fellebbent a fehér csipke sarka, és lángra kapott.
Néhány iszonyúan hosszú másodpercig néma csend töltötte be a templomot, utána eluralkodott a rémület, mindenki menekülni akart. Az angyal még mindig reménykedett, de a zenészek nem voltak elég gyorsak, és neki be kellett zárnia minden ajtót, úgy, hogy azt halandó többé ki ne nyithassa.
Legyen meg a Te akaratod, suttogta.
A lángok gyorsan terjedtek, nemsokára az emberek ruhái is tüzet fogtak. Égtek a drága öltönyök, égtek a selyemruhák. Égtek a kopott szmokingok is, de csak addig, míg leolvadtak viselőikről, hogy azok egy szál ingben, újonnan növesztett, még áttetsző szárnyaikkal a mennyek felé szállhassanak.
Legyen meg a Te akaratod, ismételte az angyal. Megkönnyebbülten elmosolyodott, és követte újszülött testvéreit atyja országába.
2011. április 23., Orosháza