Sze(rel)mes vers

Te (az) egy(etlen)
olyan ember vagy
akire ábrándosan
néz(ek) minden
pillemód tovarebbenő
pilla(natban)

Orosháza, 2011. szeptember 25.

Kyrie Eleison

Senki sem látta, pedig ott volt. Ott ült a karzaton, egészen pontosan a korláton, fehér leplei tökéletes redőkben hullottak le a domborművekkel díszített fal mentén. Összecsukott szárnyain selymesen fénylettek a tollak a tompa villanyfényben.

Ott ült kora délután óta, várt és imádkozott, mindvégig abban reménykedve, hogy visszavonják a parancsot, ami ideküldte. Nem kapott újabb utasítást, hát várakozott tovább, továbbra is imákat motyogva az üres templomban.

Éppen alkonyodott, amikor megérkeztek a zenészek, és berendezték az oltár előtti teret. Vidám, izgatott hangok töltötték be a templomot, csak a hangsúlyban bujkált a félelem.

Az angyal sóhajtott, az oltáron megrebbentek a mécsesek lángjai. Csak attól félnek, hogy szétesik a zenekar, nem attól, hogy széthullik a világ.

Uram, kíméld meg az ártatlanokat. Mutass irgalmat. Megkímélted Lótot, kíméld meg itt is azokat, akik nem vétkesek. Irgalmazz, Uram…

Sebesen peregtek a szavak az angyal nyelvén, de feleletet nem kapott. Egészen embernek érezte magát ebben a választalan némaságban. Kristálytiszta szíve egyre nehezebb lett a kétségtől.

Uram, irgalmazz, suttogta még egyszer, a Himnusz első hangjaira, aztán elhallgatott. A zene kifejezőbben könyörgött, mint a legékesszólóbb mondatok.

Volt valami szívfacsaró abban, ahogy ott ültek majd’ húszéves, fakult gallérú szmokingjaikban, szemben a drágán öltözött városi tisztviselőkkel. Az angyalt egy régi zenedobozra emlékeztették, olyanra, amit a régiségboltból egy gazdag gyerek szobájába vittek. Érezte, hogy ők is tudják: már csupán kopott bábuk, az idejük lassan lejár. De nem értették, miért, és nem is sejthették, hogyan.

Az angyal hallgatta a zenét, és kristályszíve vérzett azokért, akik ilyen tiszta módon áldoznak az Úrnak. A kristály szinte rubinná vörösödött benne a bánattól. Ült, és várt tovább, hátha mégsem kell megtennie.

Hiába várt. Az oltár mécsesei egy pillanatra kialudtak, majd újra meggyulladtak. Ebből tudta, hogy nincs visszaút. Ráfújt az oltárt borító terítőre, ettől fellebbent a fehér csipke sarka, és lángra kapott.

Néhány iszonyúan hosszú másodpercig néma csend töltötte be a templomot, utána eluralkodott a rémület, mindenki menekülni akart. Az angyal még mindig reménykedett, de a zenészek nem voltak elég gyorsak, és neki be kellett zárnia minden ajtót, úgy, hogy azt halandó többé ki ne nyithassa.

Legyen meg a Te akaratod, suttogta.

A lángok gyorsan terjedtek, nemsokára az emberek ruhái is tüzet fogtak. Égtek a drága öltönyök, égtek a selyemruhák. Égtek a kopott szmokingok is, de csak addig, míg leolvadtak viselőikről, hogy azok egy szál ingben, újonnan növesztett, még áttetsző szárnyaikkal a mennyek felé szállhassanak.

Legyen meg a Te akaratod, ismételte az angyal. Megkönnyebbülten elmosolyodott, és követte újszülött testvéreit atyja országába.

2011. április 23., Orosháza

Kés a vízben

Újabban alig van koszos edény a konyhánkban.

Ugyanaz a menetrend hetek óta. Mióta tudom. Nem tudom, hogyan kezdjem a felelősségre vonást, de mindenbe belekötök, célzásokat teszek, majdcsak rájön, de nem, ő férfi, célzásokból nem ért, csak egyenes beszédből, mondja. Menj a picsába az egyenes beszéddel, ordítom a képébe, aztán bevágom a hálószoba ajtaját, a konyhába rohanok, és harsogó zene mellett mosogatni kezdek. Ő valamivel később utánam jön, hátulról átfogja a derekam, a nyakam csókolgatja. Rá sem nézek, úgy színlelek valami békülésfélét. Aztán másnap kezdődik az egész előről, mintha időhurokba szorultunk volna valami hülye sci-fiben.

Többször nem ismétlődik, emlékeztetem magam, miközben elmosom a coca-colás poharat, adózva egy fél gondolattal a barátnőmnek, aki hozta nekem a Mekiből. Valami akcióban adták a menühöz.

Nálunk is menüakció volt, leette a terítőt, én meg persze tettem rá egy megjegyzést. Eldobta a szalvétát, amivel addig tovább maszatolta a foltot, és kirúgta maga alól a széket. Mi a fasz bajod van, követelte a magyarázatot, olyan vagy, mint aki két hete menstruál. Neked mi a fasz bajod van, üvöltöttem vissza, mi a szarért nem dobsz ki, ha már nem én kellek, akkor nyugodtan találkozgathatnál a kurváddal. Mindkettőnk ebédjét a kukába öntöttem, és nekiálltam a mosogatásnak.

Motyogott valami olyat, hogy a kurva életbe, vissza akart vágni, de lebénult a nyelve. Szavak híján bement, összepakolta a cuccát, és a táskákkal együtt megállt a konyhaajtóban.

Tudod, merre kell menni, mondtam, egy pillantást sem vetve elmúlt két évemre, amint kisétált a lakásomból és az időhurkomból.

A pohár kicsúszik a kezemből a már elmosott kávéscsészék tetejére, de nem törik el. Kurva anyád, morgom, és gondolatban bocsánatot kérek a barátnőmtől, előre is, amiért eddig nem szóltam, hogy gáz van, csak most fogok, amikor már szinte mindegy.

Az Ő tányérja következik, ebből se eszik többet, belőlem se, nem eszi tovább az életem. Megint olvashatok majd evés közben, mint a régi szép kollégiumi napokon, amikor már olyan éhes voltam, hogy nem bírtam megvárni, míg a szobatársaim is megérkeznek. Megint ihatok és cigizhetek és flörtölhetek, mint akkor. Igen, ezt fogom tenni, és az Ő itt felejtett bögréjét használom majd hamutartónak az erkélyen. Kár, hogy a dugicigimet végül odaadtam a másik barátnőmnek meg a pasijának, legszívesebben máris rágyújtanék, ők meg ott vannak egymásnak, nincs olyan égető szükségük arra a rohadt dohányra, mint nekem.

A vízbe nyúlok, tapogatom az alját, van-e még benne valami. Van, a nagy kés, a hegye végigvágja a tenyerem, na, ezért mondta anyám, hogy soha nem teszünk kést a mosogatóvízbe. Kikapom a kezem, baszd meg, mondom a tenyeremen vöröslő mély sebnek. Baszd meg, baszd meg, ismételgetem egyre sírósabb hangon, de még mindig könnyek nélkül. Szédülni kezdek a csuklómon lefolyó vér láttán, nem támolygok el a székemig, csak leülök a padlóra, hátamat a konyhaszekrénynek támasztom. Bal kezemmel ügyetlenül egy barátnői telefonszámot keresek a mobilomban, de elejtem a kütyüt, amint megnyomom a hívás gombot.

Baszd meg. Baszd meg a kurvádat, engem meg hagyj békén, motyogom, miközben lassan elsötétül a világ. Távolról hallom, ahogy egy mit sem sejtő barátnő vidám hangja rám köszön a telefonomból, aztán azt is elnyeli a köd. Utolsó éber gondolatommal még reménykedem, hogy ő, aki ismer, mint a rossz pénzt, a hallgatásomból is tudni fogja, hogy szarban vagyok, és egyedül ő rángathat ki a pöcegödörből.

2011. január 22., Orosháza

Origami

nem az ezer daru

számít, hanem

a gondolatok közben

When angels cry blood

Ottónak

Lejjebb ment pár lépcsőfokot, becsukta a borospince csapóajtaját, és alulról lezárta. A rozsdás lakat sikoltott, ahogy összenyomta. A herceg is felsikoltott. Női sikolyt vélt hallani a fém csikorgásában.

Lebukdácsolt a lépcsőn, az egyik hordóból teletöltötte a kupáját, és egy húzásra ki is itta. A durva kőpadlóra rogyott.

Újra töltött, és figyelte, ahogy a gyertyája fénye megtörik a borban. Egy pillanat múlva üvöltve elhajította a kupát, mert egy barna szempár nézett vissza rá.

A bor szétfolyt a földön, de ez sem segített. A szempár a tócsában is ott volt, riadt tekintettel leste a herceg minden mozdulatát.

A herceg olyan hevesen lökte magát hátrébb, hogy a mögötte lévő falba verte a fejét, aztán fekvő helyzetbe csúszott, mint egy eldobott rongybaba. Nemsokára mellette is gyűlni kezdett egy vörös pocsolya.

***

A lány kapkodva szedte a levegőt, amikor betántorgott a konyhába. A szakácsnő felnézett a dagasztóteknőből.

- Csak nem sírsz, kicsikém?

A lány megfordult, és mintha tényleg könnyek patakzottak volna az arcán. Csakhogy ezek a cseppek vörösek voltak.

***

A herceg elküldte egy kancsó borért, pedig valójában nem arra szomjazott. Utána lopózott, végig a folyosón, át az üres konyhán, át a kamrán, egészen a pincelejáratig. Megvárta, hogy kinyissa a csapóajtót, aztán meglökte a gyanútlan szolgáló vállát.

A lány leesett a lépcsőn, a herceg utána rohant, és becsapta maga mögött az ajtót. A padlón reszkető lány mellé térdelt, és halvány, remegő ajkaira tapasztotta a száját, míg kibontotta az egyszerű cselédruha megkötőit. Végre megkaphatta, amire olyan régen vágyott.

De miközben nézte, ahogy a lány öltözködik, rádöbbent, hogy ettől sem lett jobb. Soha többé nem tudja majd elviselni azoknak a barna szemeknek a látványát. Nem akarta, hogy egy életen át tükrözzék a bűnét, nem akart nap mint nao szembesülni azzal, amit az imént tett.

A falhoz szorította a lányt, nem törődve a sikolyával. Úgysem hallhatta senki, épp ezért választotta a pincét.

Tőrt rántott, és egyetlen gyors mozdulattal megvakította. Az egykor bűvös barna szemekből két vörös csepp szaladt le a rémülettől sápadt arcon.

***

Amikor a herceg először felfigyelt rá, a lány valószínűleg a könnyeivel küzdött. A ruhája foltos, a haja csapzott volt a konyhai munkától, mégis csodásabb volt a legszebb udvarhölgynél is.

Nagy, barna szemei lassan a herceg rögeszméjévé váltak. Látta őket álmában, ábrándozott róluk magányos perceiben. Azt észre sem vette, hogy a lány alakja közel sem tökéletes: a mellei kicsik, a csípője meg túl széles. Ezek mind nem számítottak amiatti kétségbeesésében, hogy hiába ő az ország legnagyobb földesura, hiába ugrik mindenki a szavára, az egyetlen dolgot, amire igazán vágyik, sohasem kaphatja meg.

Akkor is azokat a szemeket látta, amikor a vörösborába bámulva eldöntötte, hogy mégis megszerzi, bármibe kerüljön.

2010. november 11., Szolnok