Senki sem látta, pedig ott volt. Ott ült a karzaton, egészen pontosan a korláton, fehér leplei tökéletes redőkben hullottak le a domborművekkel díszített fal mentén. Összecsukott szárnyain selymesen fénylettek a tollak a tompa villanyfényben.
Ott ült kora délután óta, várt és imádkozott, mindvégig abban reménykedve, hogy visszavonják a parancsot, ami ideküldte. Nem kapott újabb utasítást, hát várakozott tovább, továbbra is imákat motyogva az üres templomban.
Éppen alkonyodott, amikor megérkeztek a zenészek, és berendezték az oltár előtti teret. Vidám, izgatott hangok töltötték be a templomot, csak a hangsúlyban bujkált a félelem.
Az angyal sóhajtott, az oltáron megrebbentek a mécsesek lángjai. Csak attól félnek, hogy szétesik a zenekar, nem attól, hogy széthullik a világ.
Uram, kíméld meg az ártatlanokat. Mutass irgalmat. Megkímélted Lótot, kíméld meg itt is azokat, akik nem vétkesek. Irgalmazz, Uram…
Sebesen peregtek a szavak az angyal nyelvén, de feleletet nem kapott. Egészen embernek érezte magát ebben a választalan némaságban. Kristálytiszta szíve egyre nehezebb lett a kétségtől.
Uram, irgalmazz, suttogta még egyszer, a Himnusz első hangjaira, aztán elhallgatott. A zene kifejezőbben könyörgött, mint a legékesszólóbb mondatok.
Volt valami szívfacsaró abban, ahogy ott ültek majd’ húszéves, fakult gallérú szmokingjaikban, szemben a drágán öltözött városi tisztviselőkkel. Az angyalt egy régi zenedobozra emlékeztették, olyanra, amit a régiségboltból egy gazdag gyerek szobájába vittek. Érezte, hogy ők is tudják: már csupán kopott bábuk, az idejük lassan lejár. De nem értették, miért, és nem is sejthették, hogyan.
Az angyal hallgatta a zenét, és kristályszíve vérzett azokért, akik ilyen tiszta módon áldoznak az Úrnak. A kristály szinte rubinná vörösödött benne a bánattól. Ült, és várt tovább, hátha mégsem kell megtennie.
Hiába várt. Az oltár mécsesei egy pillanatra kialudtak, majd újra meggyulladtak. Ebből tudta, hogy nincs visszaút. Ráfújt az oltárt borító terítőre, ettől fellebbent a fehér csipke sarka, és lángra kapott.
Néhány iszonyúan hosszú másodpercig néma csend töltötte be a templomot, utána eluralkodott a rémület, mindenki menekülni akart. Az angyal még mindig reménykedett, de a zenészek nem voltak elég gyorsak, és neki be kellett zárnia minden ajtót, úgy, hogy azt halandó többé ki ne nyithassa.
Legyen meg a Te akaratod, suttogta.
A lángok gyorsan terjedtek, nemsokára az emberek ruhái is tüzet fogtak. Égtek a drága öltönyök, égtek a selyemruhák. Égtek a kopott szmokingok is, de csak addig, míg leolvadtak viselőikről, hogy azok egy szál ingben, újonnan növesztett, még áttetsző szárnyaikkal a mennyek felé szállhassanak.
Legyen meg a Te akaratod, ismételte az angyal. Megkönnyebbülten elmosolyodott, és követte újszülött testvéreit atyja országába.
2011. április 23., Orosháza
